2020

Leégett Ausztrália, aztán Kalifornia. Az Egyesült Királyság kilépett az EU-ból. Meghan és Harry kiszálltak. Sáska-invázió Afrikában. Weinsteint végre lecsukták. Felmentették Trumpot, nem lett impeachment. Mondjuk aztán jött Joe és Kamala. Shakira és J Lo határokat feszegettek a Superbowl Halftime-ban. Chadwick Boseman. Kobe és Gigi Bryant. RBG. John Lewis. Little Richard. Eddie Van Halen. Ghislaine Maxwellt is lecsukták végre. Ebola. Horvát földrengések. Fehéroroszország. BLM. Beirut robbanás. Államcsőd Libanonban. Veszélyhelyzet. dúródóra. Gothár. Index, Telex. Mali. Hong Kong tüntetések. Qasem Soleimani és az utána következő mayhem. Szomália áradás. 20ezer tonna olaj az Ambarnayában. Putin 2036-ig marad? Olimpia buh-bye. Terrorista Bécsben. Lengyelország. Magyarország.
Ja, COVID.
Hagyjuk is.

Idén tulajdonképpen az életem minden egyes szegmense a feje tetejére borult. Minden megkérdőjeleződött, nem utazhattam, nem találkozhattam az embereimmel. A munkahelyem egy rémálom-keltő börtönné alakult, elvették tőlem azt, amit a legnagyobb lelkesedéssel, teljes szívemmel vittem előre. Ennyire mérgező, gonosz, destruktív környezetben nekem 35 év alatt egyszer sem kellett léteznem. Nagyon nagy tanulás emberségről, hataloméhségről, elvakultságról, diszkriminációról, rosszindulatúságról, behódolásról.
Egész évben azon voltam, hogy megkeressem azokat a dolgokat, amiket befolyásolhatok, amiket továbbra is én kontrollálok. Nem volt sok.
Elvesztettem magamat, mert azt hittem, ez a kialakult helyzet nekem könnyedén menni fog, és idén az a feladatom, hogy adjak-adjak-adjak, hogy mindenkit a felszínen tartsak, hogy háttérbe helyezzem magam. Visszaestem a régi kerékvágásba, pedig az általam oly’ fontosnak tartott önfejlesztés útján számtalanszor megtanultam már, hogy nekem erre kell a legjobban figyelnem. Önmagamra, befelé, csendben. Csak így tudok őszintén beszélgetni magammal. Nem ez volt életem legrosszabb éve, de ennél hullámzóbb, nagyobb amplitúdókkal megélt pillanataim nem tudom, voltak-e már. A feladat adott: visszatérni a központomhoz, szellőztetni, kedvesen bánni magammal, írni, vizualizálni. Rajta vagyok.

Ebbe a mindennél felkavaróbb évbe érkeztek új emberek is – Athena Sarang, Bonnie Althea, Vilmos Dezső, Baby Z&S. Nem tudom, milyen megfontolásból választottátok ezt az évet, de nagyon köszi, hogy fényt hoztatok!

Görögország megmentett idén is. Nagyon sokat nevettem. Egészséges vagyok. Van pénzem. Istenieket főztem. Gazdagodtam új emberekkel. Balaton. Szeretet. Prioritások átértékelődése, világossá vált, mi számít igazán. Meditáció. Napló. Az egyetlen koncertem idén Parno Graszt volt. #freeSZFE – ennyire átgondolt, kreatív, intelligens ellenállást nem tudom, láttam-e már valaha. Nagyon büszke vagyok rájuk!

Ez az év nem ment volna anélkül az aprócska társaság nélkül, akikkel együtt vészeltük át az irodai terrort. Hálás vagyok, mert tudtunk nevetni a nyomorunkon, tudtunk őszintén és komolyan beszélni a minket érintő helyzetekről, tudtuk egymást előrelendíteni, átkarolni és erősíteni. Nekem ők a józanságot, az épelméjűséget jelentették idén.

Benedek és Nóra. Minden eddiginél jobban ragaszkodnak hozzám, a hiány nagy úr. Emberfeletti erőkkel szeretem és csodálom őket örökre.

2020-ra egyetlen fogadalmam volt, és életemben először 100%-osan tartottam magam hozzá. 2021-re is egyetlen fogadalmam van, és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy tartsam magam hozzá.

Soundtrack: Requiem: 5. Pie Jesu.

2020 galéria:

• 

• 

• 

• 

• 

• 

  rtc-capture-id:993ce29a-9d2f-4144-8d0d-b396a5b6de6e

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

óda önmagunkhoz

hagyd, hogy a nap megcsókolja bőrödet – engedd magadnak, hogy puha légy – suttogj édes kis semmiségeket a tükörbe – szeretkezz magaddal és szeresd magad mélyen – tedd az első helyre a szenvedélyedet, a szenvedély önmagunkról való gondoskodás – testesítsd meg az érzékiségedet – központosítsd az örömödet – ünnepeld a szexualitásodat – tágítsd a szíved – foglald el a teret – köröztesd a lélegzetedet – lélegezz mélyeket, hasba – engedd el az összes szégyent, és minden olyan történetet, ami nem szolgál téged – helyezd a talpaidat a földre – érezd, ahogy megtart – hiszen te, szerelmem, maga vagy a mozgósított ragyogás

Ceremónia

Néha igazán ismerem magam. Megtestesítem az életet és a szeretetet mintha én magam lennék az Univerzum, ami extázisban lüktet. Mindenhol érzem, látni lehet a bőrömön, úgy tűnök, mint akit fénymagokból ültettek, és mindenki vonzódik a lényem legbensőbb igazságához.
Néha fogalmam sincs, ki vagyok, ki ez a csendes, turbulens tér, amiben mindenféle anyag, gondolat-darabkák és csípős törmelék ütköznek egymással. Szinte érezni lehet a szorongást.
Ma ez az utóbbi vagyok. El nem látott sebek kúszó szomorúsággal megpecsételve, legyengült szerotonin-szint, és egészségtelen étkezés. Felborítják az énemet, ingerlékeny, túltöltött, alultáplált, zselé-szerű epehalommá válok.
Megtudtam, hogy önmagam megmentője vagyok, és önmagam rombadöntésének leghatékonyabb katalizátora. Úgyhogy most az árnyékaimmal táncolok e két területen, és tisztelem a folyamatot azzal, hogy együtt üldögélek a rossz közérzettel kicsit. A melankóliában költészet lakozik. Mert mindkét térre szükségem van ahhoz, hogy haladjak. Hogy tüzet gyújtsak magam alatt, de olyan forrót, hogy ne tudjam elviselni a bűzt, és kénytelen legyek beleszületni újabb és újabb árnyalatokba. Bizonyos részeim meghalnak, más részeim pedig minden nappal erősödnek.
Talán úgy tűnik, semmi értelme ennek az egésznek. De az is lehet, hogy azt gondolod, “Pontosan tudom, miről beszélsz.”. Egyikkel sincs semmi baj. Csak az számít, hogy beengedtelek, engedem, hogy láss, engedem magamnak, hogy szavakba öntsem azt, amiben épp vagyok. Sokkal kevésbé terhelő amint megvan a miértje, én pedig megengedem magamnak, hogy pontosan azt a teret töltsem ki, amit épp ki kell töltenem. Több, mint valószínű, hogy holnap ez a tér valami egészen más lesz, de az is lehet, hogy mire befejezem ezt a bejegyzést, megváltozik. A lényeg, hogy soha nem maradunk ugyanazok. Az örök-most minden másodpercében változom. És pontosan ezért kapok újra levegőt. Minden vagyok és semmi. Erőteljes vagyok és szerény.
Most fáradt vagyok, hagyom ezeket a gondolatokat, és gyengéden elkísérem magam.
Azt remélem, bárhol is jársz a saját elmédben, akár kupi van odabent vagy rend, te is gyengéd és kedves leszel magaddal, mert mindannyian ezt érdemeljük.

2019

Már nem várom a különleges alkalmat; bármelyik nap meggyújtom a legjobb gyertyáimat.
Már nem várom, hogy tiszta legyen a lakás; megtöltöm emberekkel, akik értik, hogy a por is szent.
Már nem várom, hogy mindenki megértsen; nem az ő feladatuk.
Már nem várom, hogy mi jöhet még; már minden jött, és én túléltem.
Már nem várom a megfelelő pillanatot; a jelen pillanat mindig a megfelelő pillanat.
Már nem várom a társat, aki kiegészít majd; végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen melegen, gyengéden tartanak.
Már nem várom a csendes pillanatokat; a szívemet akkor csitítom le, amikor szükség van rá.
Már nem várom a világbékét; kiengedem az ökölbe szorított kezeimet, és ki-be lélegzem a békét.
Már nem várom, hogy valami nagy dolgot vigyek végbe; elég, hogy ébren vagyok és viszem a saját homokszemcsémet.
Már nem várom, hogy elismerjenek; tudom, hogy mágikus körben táncolok.
Már nem várom a Megbocsájtást.
Hiszek.

2019 kérdés nélkül életem eddigi legjobb éve volt. Úgy volt a legjobb, hogy a 12-ből 9 hónapot levegő nélkül, súlyos sziklák alatt töltöttem.
2019 október 10. Soha nem feledlek, te mágikus dátum!
Összeállt a kirakóm egy jó nagy része. Hogy ebben kinek milyen szerepe volt, órákig tudnám ecsetelni, a legfontosabb mégis az, hogy én mekkorát haladtam, miket tettem le, miket és kiket fogadtam be. Nem folytatom a teljesen érthetetlen harcomat az ellen, hogy társas lény vagyok. Kapcsolódom, mert nem félek többé.

33 elolvasott könyv, 95 repülőút, 74732 percnyi zenehallgatás Spotify-on.

Kispettyem. Efefipszilon. Mindenekfelett. Csodálattal. Tisztelettel.
Beni. Nóri. Földöntúlian, mindig, változatlanul, örökre.

2 hét Thaiföld margójára, 2017-ből

• A szeretetnek, kedvességnek nincsenek nyelvi akadályai
• A thai emberek a világ legmosolygósabb teremtményei
• Coral Bay bárjában nincs finomabb a mixed fruit shake-nél, a Mojito pedig mámorító
• Az óceán a legnagyobb feszültséget is sokkal elviselhetőbbé teszi
• Szerényen és egyszerűen lehet a legszebben élni
• A thai szúnyogok időérzéke a legjobb a világon – délután 5 és 7 között étkeznek rendületlenül, ember legyen a talpán aki riasztószer nélkül közéjük merészkedik
• Figyelemmel, szeretettel, minőségi időtöltéssel, határok következetes megszabásával kurvajófej gyereket lehet nevelni
• A buja növényzet kifejezést Koh Phanganon találhatta ki valaki

Eperkép

Nem álmodozunk virágágyon.
Szemek, simák mint a gyöngy, tágra zárva,
nem pislognak. Némán és vakon, lovak
suhannak el, szárnyaik az éjfélt érintik,
Tejfehér bordák, a bőr
csillám-keménnyé és szívdobbanás-pirossá válik.
Eprek koszolják a tenyereimet
mint kifürkészhetetlen csillagképek.

Tudom, mi ez, érzem:
A reménykedő szemek, a meg-megrángó száj,
A hullámzó mellkas, vágytól
nehéz. Tudom, mi ez, és
akkor hirtelen egy Alma maradványai golyóként csapnak le rám;
Megfeszülök miközben a kezeim a kiutat keresik.

fal

Nem fair, hogy ilyen fürge pillantásokat vetsz rám reggel,
miközben az álmaim lábnyomai még el sem halványultak.
A mosolyom friss még,
A tenyereim nyújtóznak,
és már megint elfelejtem,
hogy napszemüveget kéne hordanom.

Éjjel azt mondom, “Maradhatsz egész nap,
hogy a leheletünk egymásba fonódhasson. Ígérek
kávét, szurokfeketét,
égszakadást,
Cserébe azt kérem, hogy hagyj itt nekem
még több citromfa-ágat, és ne zavarjon
ha napszemüveg van rajtam az ágyban.”

2017

Úgy tűnik, minden évben kicsit később jutok el arra a pontra, hogy összefoglaljam az előző évi történéseket. A 2017-es visszatekintés más, mint az eddigiek. Azt már megszoktam, hogy egészen különös fordulatokat vesz az életem újra és újra, de 2017-ben a szokásosnál is többször és nagyobb svunggal állt a feje tetejére a világom.

A gyerekek jelenléte megsokszorozódott mind számban, mint érzelemben. Októberben egy csodálatos kislány keresztanyja lettem, decemberben pedig egy bölcs kisfiúé. Nina Róza anyukája magától értetődő módon írta meg, hogy jó ideje tudja, hogy engem fog felkérni erre az alsó hangon megtisztelő feladatra. Én nem hittem a szememnek, kevés választott el attól, hogy leforduljak a kanapéról. Simon szülei együtt kértek fel, én hátradőltem a kanapéjukon és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Most is megremegek ahogy írom a szavakat és érzem az érzéseket. Őserővel szeretem őket, vigyázom minden percüket akkor is ha testben nem vagyok ott. Mindent megteszek azért, hogy tudják, feltétlen bizalommal fordulhatnak hozzám, hogy megnyissam előttük a világot, hogy magától értetődő legyen nekik az, hogy minden lehetőség ott van előttük és kitartással, munkával, kreativitással a lehetetlen nem létezik.
Benedek és Nóra a két konstans, akiket mindenek felett, feltételek nélkül, mindig és mindenhol. Furfangos, határozott, kreatív, iszonyú humoros emberkék lettek belőlük, én pedig továbbra is rengeteget tanulok tőlük.
Salamonnal rendíthetetlen a barátságunk, Lola a bajtársam, Réka elbűvöl minden egyes pillantásával, Máté humorérzéke lenyűgöz, Leát csodálattal figyelem ahogy élete első pillanatától kezdve harcol és fejlődik, Ármint pedig ugyan csak messziről, de annál nagyobb derűvel figyelem.

Görögország, Belgium, Luxemburg, Irak, Afganisztán, Mali, Azerbajdzsán, Thaiföld, Hollandia, Spanyolország, Svédország, USA, Koszovó.

Szeptemberben az athéni reptéren megöleltem két emberemet, majd felszálltunk egy repülőre, ami elvitt minket Krétára, ahol megöleltünk rengeteget az embereink közül. Álomszerű volt. Egy nagyon fontos esküvő, rengeteg beszélgetés, nevetések, kalandok. Strand, napfény, tenger, barátok akik családdá lettek az évek alatt. Paros, hajók, kérdések, válaszok. Mint minden évben, Görögország ismét felhozott a kívánt szintre.

Májusban váratlan helyről érkezett a szerelem. Csendesen, nyugodtan, védelmezőn, biztonságosan, és mindenek felett – kérdések nélkül. Októberben egy még ennél is váratlanabb helyről érkezett eddigi életem harmadik említésre méltó vihara. A bizalmat néhány horrorisztikus perc (másodperc? óra? nem tudom.) alatt elsöpörte, hozott helyette rettegést, álmatlanságot, iszonyatos zokogást, minden megkérdőjelezését. A mai, 2018-as agyammal viszont azt is elmondom, hogy hozott és felnagyított egy igazi, erőteljes, nagyon valódi barátságot, egy újabb feltételek nélküli bizalmast, valakit aki pont ugyanúgy nem ítélkezik ahogy én sem, valakit aki nem néz értetlenül amikor bicegő szófoszlányokkal próbálom megfogalmazni azt, ami bennem van, valakit aki lát, ért, érez, és FIGYEL. Hozott még önismeretet, sok-sok feloldandó, feldolgozandó kérdést, egyretisztábbanlátást, falak fokozatos lebomlását. Mindent megélek, de ami még fontosabb, hogy hagyom magamnak, hogy mindent megéljek. Eddig ismeretlen érzéseket, gondolatokat, teóriákat. Megélem a rosszat, megélem a jót, megélem a semleges és a katartikus pillanatokat. Profi szakemberek segítségével megtanulom átformálni az élményt. Közben összetörök, felépülök, széthullok, felállok, és így tovább.

2018-tól csak azt kérem, hogy hozzon változást munkában (ígérem, teszek érte!) és adjon lehetőséget folytatni az utazások sorát. Köszipuszi.

Ui.: Nem elfelejtendő és mindenképp megemlítendő: Gerlóczy Márton – Mikecs Anna: Altató. Bekerült a top 5 könyvélményem közé.

Éjféli Tükörkép

Ágy, és alvás helyett a
homályos tükörképem, zavaros és irgalmatlan, tejfehér,
kifakult csillogással.

Kong a csend,
csiklandozza a sarkokat
miközben én, barna szemekkel és szürkére sápadtan

Morzekód-szerűen pislogok;
mint egy denevér, harcolok a fénnyel.
Titkok úszkálnak, gyanúsan és fájdalmasan,
túl eszes vagyok ahhoz, hogy értsem.

 

gyomron vág

Gyomron vág, a szeme színe.
Piszkos, tüskeként szúr,
márványport fújok a testére.

Gyomron vág, a citromfa ágainak száma.
A nyak ismeretlen volt,
a másodpercek rozogán haladtak előre,
vándorkövek az idő sivatagában.
Mint egy bárd, úgy vág fejbe a felismerés –

homályosodnak a körvonalaim,
megvastagodnak az ujjaim,
az életem pedig nem rímel többé.

másnap reggel

Remegés, márványszürke – miközben 5 hónap késéssel beüt a
nyugtalanság. Feszes bőr,
k i n y ú j t v a mint egy mosoly,
éhes és gyenge kezek alatt.

Gúnyosan nevet a testem
miközben valami ismeretlen felé nyúlok.
Nem értem.
Reggeli ajkak keresnek, borostyánként akaszkodnak,
összerándulok, keserű másnapi kávé.

Egy ideje már nem hiányzott a cukor.
Üresen ülök. Nem értem.

mégis

mintha zongora lenne a bőröm.

értelmetlen és
mocskos hangokat ütő ujjak

én mégis hallani vélek benne valamit.

csíkokban világító zúzódások
feketén fénylenek a combomon
nyolc csóknyi mélységben,
mindegyik nyomában egy
néma segélykiáltás.

nem működnek az eddigi trükkök.
nem mosolyogsz.
lángolsz. olcsón felnevetsz;
az üvegplafonról pattan vissza minden szavad keserűsége.
rámutatok,
elvékonyul,
buborék-vastagságú és
BUMM!
22 tükröt kapok el a nyelvemmel.

tikk, takk
tikk, takk.
hazug reményeket számolgatok, hogy magamhoz csábítsam az édes alvást.
tikk, takk.
nem akarok álmodni.

mégis álmodom.

 

Én nem haragszom

Én nem haragszom, csak hát sajnos azóta összerándul a gyomrom amikor valaki hozzámér. Az érintés – az egyik lételemem – a démonom lett.

Én nem haragszom, csak hát sajnos azóta egy állandó zsigeri érzés van bennem – hogy valami nem jó, nem passzol, szorít, szúr.

Én nem haragszom, csak hát sajnos azóta úgy sétálok, mintha levegő-téglákon lépkednék – elrugaszkodnék, de egyre lejjebb huppanok.

Én nem haragszom, csak hát sajnos azóta akárhányszor megpróbálok elfordulni és elsétálni, érzem ahogy a szívem elkezd repedezni és vérezni – térdre zuhanok és lebénulok.

Én nem haragszom, csak hát sajnos azóta nem bízom senkiben és semmiben – legfőképpen önmagamban és az ítélőképességemben.

Én nem haragszom, csak hát sajnos azóta nem merek szembenézni a gondolataimmal és az érzéseimmel – két évnyi vérverejtékes munka és önelemzés porba tiprása.

Én nem haragszom, csak hát sajnos kővé olvasztottad a szívemet.

10 év

A vonatra Szegeden szálltam fel, Kőbánya-Kispesten szálltam le. Hívtam anyát, hogy szóljak neki, hogy késni fogok. Nem vette fel. Szóltam Zsoltinak, hogy írjon neki msn-en. Dugóval teáztunk a Károlyi melletti kocsmában. Hazafelé a 85-ösön megint hívtam anyát, nem vette fel. Az Örsön hittérítők akartak megállítani az aluljáróban, továbbmentem és írtam egy sms-t Kezsonak, hogy purgiba fogok jutni. A HÉV-en egy barna hajú lány ült velem szemben, nagyon nevettem a fejemben a purgis viccünkön.Vidáman sétáltam a megállótól hazáig, tudtam, hogy aznap este jön haza apa látogatóba, anya főz, együtt leszünk. Elfordítottam a zárban a kulcsot, kinyitottam az ajtót, égett szag csapta meg az orromat, a sütő pedig búgott. Egy fél másodpercre átfutott az agyamon, hogy ez mennyire furcsa, anya soha nem éget el semmit. Tettem egy lépést, a konyhaajtón keresztül, a szemem sarkából láttam, hogy anya a földön fekszik. Odafordítottam a fejem, és tettem amit tennem kellett. Tükröt tartottam az orra elé, hogy lássam, bepárásodik-e. Nem mozdítottam meg, az oldalán feküdt. Felhívtam Zsoltit, mert nem jutott eszembe a mentők száma. Kértem, hogy azonnal jöjjön. Letettük, hívtam a mentőket. Elmondtam, mi a helyzet, kértem, hogy siessenek, és megkérdeztem, tudok-e valamit tenni amíg meg nem érkeznek. “Fordítsa az oldalára, de ne mozgassa.” – ezt mondta a hölgy a vonal másik végén. Letettük. Letérdeltem anya feje mellé, és elkezdtem könyörögni neki. Könyörögtem, hogy ébredjen fel, cserébe megígértem, hogy nagyon jól fogok tanulni, soha többé nem fogok veszekedni és ellenkezni, hideg időben mindig jól fel fogok öltözni, és nem járok papírtalpú cipőkben. Nem tudom, mennyi idő telt el amíg megérkeztek a mentősök. Csöngettek, beengedtem őket. Ketten voltak, mindketten letérdeltek anya mellé. Néhány pillanat múlva az egyik felállt, elkérte a vonalas telefont. Tárcsázott, és azt mondta: “Na szevasz. Zugló, exitálás. Semmi különös.” Letette a telefont, a kezembe nyomta. A másik felállt, elkérte anya okmányait. “Nem nyúlhatok bele a táskájába, azt nagyon nem szereti.” – mondtam. A mentős elmosolyodott, és azt mondta, ne aggódjak, már nem fog rámszólni. Elővettem a pénztárcáját, vele együtt kihúztam az arany színű Nokiáját is, felvillant a képernyő, rajta a nem fogadott hívásaim. A mentősök papírokat töltöttek ki, aztán kértek egy lepedőt, hogy letakarhassák a holttestet. A lába kilógott, nem ért végig a testén a fehér lepel. Az egyik mentős elővett egy fecskendőt, és miközben közelített felém, azt mondta, ad egy kis nyugtatót. Kivertem a kezéből a tűt, és azt mondtam neki, hagyjon békén. Azt mondták, várakozzak, egyszercsak jönnek majd a hullaszállítók. Kiléptek a lakásból, a lépcsőházban összetalálkoztak Zsoltival. Néztünk egymásra, azt kérdeztem tőle: “Most mi lesz velünk?” Visszamentünk a lakásba, a szobámban várakoztunk. Zsolti megkérdezte, mit jelent a We shall overcome, anya kedvenc számának címe. Az ablakban álltam, youtube-on Tankcsapda, Bruce Springsteen és Johnny Cash számokat játszottunk le. Felhívtam apát, megkértem, hogy szóljon a pilótának, hogy siessen, mert nagy baj van, anya meghalt. Apa nem hitte el, nyugtatgatott, majd elköszöntünk. Zsolti felhívta az Eszter spanyolországi szomszédságában lakó magyarokat, hogy menjenek át hozzá, mert most fogja elmondani neki, hogy meghalt az anyukája. Nem tudta elmondani, nem tudta kimondani a szavakat, végül átvettem a telefont. Letettük. Várakozás közben felhívtam Kezsot, közben megérkeztek a hullaszállítók, én a szobám sarkában, a radiátorhoz bújva kértem Kezsot, hogy meséljen, beszéljen hozzám, ne hagyja abba egy pillanatra sem. A vaskoporsó alig fért el a lépcsőházban, folyamatosan hozzáütődött a korláthoz, tisztán cseng a fülemben a hang. Elvitték.
Kicsivel később megérkezett apa, belépett a lakásba, és azt kérdezte: “Hát itt meg mi történt?”
A nagyszobában ültünk hármasban. Zsolti szipogott és sóhajtozott. Kicsivel később elment.
Ketten maradtunk apával. Felhívta a családtagokat. Elmondta mindenkinek. Aztán csak ültünk csendben.
“Ma aludhatok veled?” – kérdeztem. Nem válaszolt. Magához szorított, és úgy maradtunk. Ketten, a kanapén, csendben.

2016

Idén egyáltalán nem kívánkozott ki belőlem az évértékelő. Talán túl eseménydús volt, nem volt időm megérteni a történéseket, kisöpörni a fejemet és a szívemet. 

A Thai-öböl partján üldögélek egy hippi bárban, és lassan helyükre pattannak a 2016-os év kirakójának darabjai. Hogy tulajdonképpen hálás lehetek az összetört szívemért, mert rengeteg új dolgot tudtam meg magamról. Kiderült, hogy a szerelem engem is képes teljesen más univerzumba helyezni. Hogy tudok úgy szeretni és védelmezni mint egy oroszlán. Hogy tudom méltósággal viselni a kínzó fájdalmat. Hogy felnőttem, és felismertem, hogy szuper dolog megélni a szomorúságot, de ugyanolyan szuper dolog tudni közben, hogy ezen is túlleszek egyszer.

2016 szeptember 16-át sosem feledem. Egy vadászház, egy kincskeresés a Bakonyban, rengeteg vodkaszóda, egy tábortűz, zene, három egészen különböző egyén, és az Univerzum kifürkészhetetlen útjai. Universal bonding – így neveztük el. Kaptam két angyalt, Raluca és Eva még sokáig maradnak, ebben biztos vagyok.

A telihold nagy szerepet játszott az év második felében. Munkában nyűgöt és nehézséget hozott, barátságban pedig elszakíthatatlan kötelékeket.

A jegygyűrűm bekerült a naplómba, csak úgy mint a történet a fiúról, akitől kaptam. Hogy találkoznak-e még az útjaink, nem tudom, de egyvalami már most biztos – soha nem feledem azt a természetességet, gyermeki őszinteséget, amivel viszonyultunk egymáshoz. András csodálatos ember, aki nagyon tud és ért engem, a közös emlékeinkre pedig csak jószívvel tudok visszagondolni.

Afganisztán, Irak, Mali, Dubai, Görögország, Amerika, Szlovákia, Ausztria, Szlovénia, Írország (Beyoncé-koncert!!!!!), Svájc (Springsteen-koncert!!!), Belgium. Örök, megállás nélküli utazás!

2016 csodálatos volt és gyötrelmes, őrületes és békés. Stílusosan egy snowboardon, mosolyogva és nyugodt lélekkel csusszantam bele 2017-be.

trust is a lie. nobody ever knows anyone.

elmentem pszichológushoz, mély levegőket vettem, azon dolgoztam, hogy megnyissam magamat. aztán kisétáltam a parkba, lefeküdtem a fűbe, és pislogás nélkül bámultam a napba. próbáltam megértetni az idegrendszeremmel, hogy ami sok az sok, nem szégyen egy kicsit kikapcsolni; a szívem pedig mindeközben éppen ripityára tört.

hazavezettem, közben johnny cash-t hallgattam. a méltóságról gondolkoztam, a Dalai Lamáról és a világ lázadó összeférhetetlenségéről, és azon morfondíroztam, vajon a méltóság erősebb-e a szerelemnél, és akkor félre kellett állnom, mert hirtelen nem kaptam levegőt.

öntöttem magamnak egy pohár bort, olvasztott sajt és vaj a tűzhelyen, leültem az asztalhoz. aztán a laptop elé kerültem, és azon gondolkoztam, vajon megéri-e egyáltalán ez a történet, amibe beleragadtam.

csak a halálban található tökéletesség, így szól a történet. nem az én történetem, hanem A Történet. a történet, amit mindannyian újra és újra elmesélünk, és ami előtt mindannyian álmélkodva térdepelünk.

bemásztam az ágyba, a borom szinte érintetlenül egyensúlyozott a legfelső bordámon, a mellkasomban mélyen pedig valami furcsa, tompa fájdalom.

tökéletesség csak a halálban – alappillér a történetben, amihez olyan sokan ragaszkodunk. tökéletesség csak a halálban, ami nem beteljesedés, hanem valami, ami alapján élhetjük az életünket. azaz: ébren maradni, próbálkozni, jobban teljesíteni, folytatni, folytatni, folytatni, továbbmenni.

a méltóság azt hiszem, pont erről szól – a szív pedig, folyamatosan törésben, mindig továbbmegy.

ez valójában nem is Khloéról szól …

Amy Schumer is megmondta, régebben volt nekünk egy Khloénk. Khloé tudta, ki ő, ami azt jelentette, hogy az összes közül Khloénak volt a legkifejlettebb a személyisége. Egy olyan családban, ami arról híres, hogy híres, nem ő volt a “szép” lány. Kim volt a lenyűgöző Playboy-lány. Kourtney volt a pici, természetes lány. Khloéban volt valami, ami a másik kettőből hiányzott: tökös volt. Vicces volt. A nővérei a ruháik és tetteik miatt kerültek magazinokba, őt pedig azért keresték, mert mindig mondott valami jót, fontosat, érdekeset. Nagyon tetszett nekem. Könyvet tudnék írni arról, hogy szerintem micsoda érték van a Kardashian-családban. Marketing, matriarchális felállás, nőket előtérbe helyező, kedves szavakkal harcoló család. A főszerep mindenképpen Khloéé lenne. Mindig jobban éreztem magam miatta.

Merthogy a barátaim között én is mindig az voltam, akihez nem jöttek oda a fiúk a bárban. Sosem én voltam a jó nő. Nemrég hivatalos voltam egy vacsorára. Nagyjából 30 idegen, a megye legelőkelőbb helyén, rengeteg felszolgálóval, akik végig figyeltek arra, hogy senki pohara ne legyen üres. Minden egyes nő odajött hozzám aznap este, hogy elmondják, mennyire tetszik nekik a ruhám – és tényleg kurva jól néztem ki. Kihoztam magamból a maximumot, piros rúzs, göndörített haj, fehér gombos ing, krémszínű szoknya. Hosszított vintage dzseki, hozzá tökéletesen illő cipő. Nagyon rendben voltam. Új barátokra tettem szert, a teraszon dohányoztam és bort kortyolgattam. Érdekeltek a többiek, és én is érdekeltem őket. Igazán jól éreztem magam. Úgy éreztem, pontosan az a vendég vagyok, akit mindenki meg akar hívni mindenhova.

A székek háttámláján egy-egy név, mindenkinek előre kijelölt helye volt. 8 óra körül besétáltunk az étkezőbe, mindenki végignézett a székeken, én pedig megtaláltam a helyemet két széles vállú, zselézett hajú új-zélandi sportoló között. Amikor ők is és én is rájöttünk, hogy én fogok melléjük ülni, ott volt az ismerős fél másodperc, amikor nyilvánvalóvá vált, mekkora csalódás érte őket. Elfogyasztottam az előételemet miközben ők ketten rám sem hederítve flörtöltek a velünk szemben ülő, piros Hervé Léger-es svéd lánnyal. Nem bántott a dolog egyáltalán. Ez is csak egy újab példája volt … valaminek.

Khloé volt a pajtásom oly’ sokáig – az, akire úgy tekintettem, mint saját magamra. Az, aki szintén a lenyűgöző nőkkel beszélget a fogadáson a cuki fiúk helyett. Tudta, hogy kell jólérezni magát, de figyelmet fordított a testmozgásra. Khloéval elég volt a tőlem telhető legtöbbet megtenni, mert ő ugyanazt a harcot vívta, mint én. Mert nem az van, hogy mindannyian ezt kergetjük? Hogy elegek legyünk? Hogy tudjuk, nem is vagyunk annyira elfuseráltak, mint gondoltuk? Hogy magunkban találjuk meg az értéket, és ne abban, ahogy kinézünk?

Mostanában többször éreztem úgy, hogy nem vagyok elég. Többször kaptam magam azon, hogy a szerelmemmel bekuckózva, kusza hajjal, fakó bőrrel, kinyúlt nadrágban üldögélünk otthon. Megráztam magam, és amikor visszaléptem a való világba, éreztem az arcomra kiülő undort. Úgyhogy a barátnőmhöz fordultam – ahhoz, akinek mindig szuper tanácsai voltak, aki mindig megerősített abban, amit gondoltam. De a Khloé akit ismertem, nem volt ott többé.

Félreértés ne essék, nem nézem le vagy kritizálom azt, aki büszke a külsejére, arra, hogy lefogyott, aki színezi a haját és hasonló dolgokat tesz. De hirtelen ráeszméltem valamire: az első hibám az volt, hogy elhittem, hogy Khloé ugyanolyan, mint én, mert bármelyik híres ember, akinek ennyi pénze és ilyen családja van, iszonyatosan messze van tőlem. Nincs séfem, nincs személyi edzőm, sofőröm és milliós fizetésem. Úgyhogy úgy döntöttem, többé nem követem a közösségi oldalaikat. Sem Khloé-ét, sem másét, mert észrevétlenül csúsztat bele egy olyan versengésbe, aminek nem szeretnék részese lenni.

Nem akarok tökéletes hajat, tökéletes agyat akarok. Szupernőket, nem szupermodelleket. Nem újdonság, hogy a magazinokban szereplő nők nem olyanok, mint mi, de akkor vajon miért érzem ennyire vakmerőnek ezt az egészet? Miért érzem ennyire nagy dolognak, hogy bezártam az ajtót a közösségi oldalakon azok előtt a nők előtt, akik bár isteni dolgokat mondanak, minden egyes nap a földbe döngölnek amiért nem nézek ki úgy, mint ők?

Nőknek, akiket nehéz szeretni

Oh I have missed you, my love, mondja a LEMONADE végén, és abban a pillanatban súlyos, jelentőségteljes zokogás tört ki belőlem, mert nekem is hiányoztál.

Először azt hittem, a férjéről beszél. Hogy egy félrelépés után visszatér hozzá, és most készen áll újrakezdeni, rengeteg könny és harag után. Aztán egyszercsak bevillant, hogy talán nem is így érti, és az a pillanat volt, ami kitolta belőlem az érzelmek ilyesfajta megnyilvánulását. Szerintem ő maga hiányzott önmagának. Szerintem fáradt és megújult, megtört és gyógyult egyben, és mindez azért van, mert hajlandó felnyitni önmagát – a csuklójától a könyökéig -, hogy az igazság nevében vérezzen el. Azt is gondolom, hogy éppen most jött rá arra is, hogy ezt egyszer megtenni nem elég. Hogy az alakulásunk végtelen. Hogy az emberség munkája kimerítő, és gyönyörű, és mindannyiunkra igaz, hogy a növekedés valóban fáj.

Senki sem immunis.

Nagyon veszélyes a hőseinket isteníteni amikor azt gondoljuk, a kezükben ott van a válasz minden kérdésünkre. Miközben néztem ezt az egy órás videót amiben a világ talán leghíresebb énekese azt mondja, igen, megcsaltak, és apa komplexusom van és az életem női szereplői mentettek meg, arra gondoltam, hogy erre a 60 percre Beyoncé és én teljesen ugyanolyanok vagyunk. Teljesen lenyűgöző ennek a gondolatnak az emberisége. A szerénysége. A LEMONADE egy vizuális album, ami mindannyiunkat megnyugtat valamivel kapcsolatban – senki nem bassza el annyira a dolgokat, mint gondolja. Ettől függetlenül mindannyian továbbra is aggódni fogunk – még akkor is ha Beyoncé a nevünk. Miért nem látsz? – kérdezi, könyörögve, mint én, mint te, mint mindenki, hogy a szerelmben végre felismerjék. Megpróbáltam megváltozni, többször fogtam be a számat, megpróbáltam puhábbnak lenni, szebbnek, kevésbé ébernek, magyarázza, miközben tükröt tart az elveszettek táncának: önmagunk különféle formáit gyakorlóknak, akik iszonyatosan szeretnék megtalálni a szögek helyes kombinációját ahhoz, hogy szerethetőnek látszódjanak.

Ha egy kicsit drámainak tűnök, elnézést. Könnyű figyelmen kívül hagyni amint egy középosztály-beli fehér lány áradozik a gigászian menő pop sztárról. Ne aggódj ha nem érted: ez esetben ez a bejegyzés nem neked szól. Ez a bejegyzés azoknak szól, akiknek fájt valaha, és akik azon gondolkoznak, a gyógyulás vajon miért nem tűnik soha teljesnek.

Ez azoknak szól, akik küzdenek, akik mindig azon csodálkoznak, a többieknek mitől olyan könnyű.

Azoknak szól, akiket nagyon frusztrál, hogy mennyire nagy meló ez az egész. Az élet. A létezés. Az, hogy azzá váljunk, akivé tudjuk, hogy képesek vagyunk válni. Szükségünk van egymásra, a kapcsolatok pedig kuszák és komplikáltak, telis-tele hibákkal amiket meg kell bocsássunk és el kell felejtsünk, és amikből tanulnunk kell. Ha Beyoncé legutóbbi albuma arról szólt, hogy hogyan vált nővé, ez most arról szól, hogy nem elég csupán nővé válni: bele kell nőjjünk a kapcsolatainkba, együtt a körülöttünk lévőkkel. Arról, hogy ez mennyire rémisztő, hiszen nagy részét nem tudjuk befolyásolni. Nem tudom, mikor lett a szeretet meghatározhatatlan. És itt nemcsak a másik iránt érzett szeretetről beszél, hanem az önmaga iránt érzett szeretetről is. A cél folyamatosan változik, és egy egész életbe telik megtanulni együtt változni vele.

Az apró részletek azok, amiktől Beyoncé világa összeomlott, amitől “megőrült”. És ez elgondolkodtatott: én is nő vagyok. Leleményes. Kötetlen, kreatív, ügyes, farkasokkal szaladó. Bennem is ott vannak ezek a részletek. A tüzem meg fog égetni és fel fog pörgetni. Folyó vagyok, mint a víz, folyamatos és csendes, de ha nincsenek korlátok, pokoli körülményeket teremtek. Két lábbal állok a földön, de a körmeim alatt sár van, mert az emberség munkája soha nem ér véget. A LEMONADE egy olyan nő története, aki hazaérkezik önmagához miután összetört szívvel megbocsájt másoknak. Erről pedig nem nagyon szoktunk beszélni, igaz? Önzők vagyunk, és úgy teljesedünk ki, hogy közben nem említjük meg, mennyien próbáltak akadályozni az úton. Mennyien próbáltak eltaposni, megbüntetni, ellökni és összezavarni. Engem megnyugtat, hogy Beyoncé életének tanulsága az enyém is: hogyan kell kedvesnek lenni másokkal miközben egy pillanatra sem veszítjük önmagunkat szem elől.

Békülés. Ez a megfelelő szó. Végignéztem a LEMONADE-et, és láttam magamat abban, ahogy Beyoncé kibékíti azt, aki ő maga, azokkal az elvárásokkal, amit a körülötte lévők helyeznek elé. Abban, ahogy mások által vált azzá, aki: a szülei, és a szülei kapcsolata. A férje. A gyerekei, holtak és élők egyaránt. Sírok amikor azt mondja, oh, I have missed you, my love, mert elveszíteni önmagadat és aztán újra felfedezni azt, aki vagy, és megtanulni és újratanulni az önmagadba vetett bizalmat, hogy aztán másokban is tudj bízni …. szóval én most pont itt tartok. Cseréld le a törött szárnyaidat az enyémekre, ajánlja, és a könnyeim megint megindulnak, hiszen milyen csodálatos, ahogy önzetlenül kijelenti, “Én sem voltam túl jól mostanában”.

If we’re gonna heal, let it be glorious, mondja, és mivel egy másik nő ennyire költőin, átgondoltam mutatta meg a hegeit, tudom, hogy nekem is van erőm csukott, bizalommal teli szemeimet a nap felé fordítani, és belélegezni a ragyogást, bármilyen formában is érkezzen.

dolgok

• egyetlen kérdés, én pedig pillanatok alatt visszahuppantam két lábbal a földre.
  “ha te vagy az egyetlen konstans, miért mindig a helyzetekben keresed a hibát?”
  tulajdonképpen a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy vannak körülöttem olyan emberek, akik felteszik ezeket a kérdéseket a megfelelő pillanatban.
• a világ legjóságosabb fiúja hónapok óta mellettem alszik el. senki más nem tud úgy nézni, mint ő. egy szállingózó buborék néha nagyobb biztonságot nyújt, mint egy óriás palota.
• igen, tényleg így van – senki nem mondta, hogy minden meg fog változni onnantól kezdve, hogy nagynéni lettem. hogy bárkit és bármit feladok majd ha róluk lesz szó. hogy lehet valakit tisztán, feltételek nélkül, az életnél is jobban szeretni.
• hegyek és völgyek váltják egymást mostanság. önkontroll. mély levegő. meditáció. tudnom kell, hol a helyem.
• Billy Joel – Piano man egyfolytában
• csodálatos helyeken futok és sétálok minden nap. imádom.
• egyetlen telefonhívás is nagyon jól tud esni. a barátokra nagyon nagyon kell vigyázni.

i live to die with you

Szeretlek.
Este alig várom, hogy melletted ébredjek, reggel alig várom, hogy melletted aludhassak el. Napközben alig várom a pillanatot, amikor mindketten hazaérünk és beleolvadunk egymás ölelésébe.
A lopott pillantások a világom legnagyobb kincsei, minden e-mail egy szívdobbanás, minden érintés egy áramütés, a szemeid a nyugalmat jelentik.
Az illatod szédítő, az a bizonyos mosoly megrészegít.
A tömegben kereslek, és ösztönösen tudom, merre kell néznem. Egy kacsintás, zsibbad az egész testem.
Csak te és én, magadhoz húzol, elgyengülök. Az ajtón túl beszélgető hangok közelednek. Szorítod a derekamat, alig állok a lábaimon, a kinti hangok egyre erősödnek, nem engedsz el, nem érdekel.
Pontosan ott a szívem, ahol olyan sokszor kívántam, hogy legyen. Pontosan úgy szeretsz, ahogy annyiszor elképzeltem, hogy talán egyszer valaki majd. Pontosan annyi pünkösdi rózsát hozol, amennyi jól áll a konyhapulton.

You have forever made an imprint on my aura.

Bogyisz

– Akkor eljössz az esküvőnkre segíteni?

Valahogy így kezdődött az egész. Hogy a semmiből egyszercsak ott álltam a gyermekkori házuk kertjében kamerával a kezemben, közelítettem az arcára, és vele együtt rezdültem. És amikor az édesapját említette az anyakönyvvezető, megértettem a lényének egy nagyon fontos részét, a könnyeim pedig egy kicsit az ő könnyei is voltak.

Aztán hirtelen észrevettem – őrült izgalmas ez a nő, ha nem érezném a családomnak, azonnal beleszeretnék. Tiszta, és mégis tökéletlen. Csendes, és mégis üvölti az energiáit a világba. Határozott, és mégis egy apró kislány. Nyugodt, és mégis iszonyú hisztis. Önző, és mégis a teljes énjét adja oda krízishelyzetben.

Aztán anya lett, és minden megváltozott, közben pedig minden a legnagyobb maximum lett, és a kezdeti nehézségek közben is egyértelmű volt, hogy ennél természetesebb szerepe még sosem volt életében.

Csak figyelem, ámulok, bámulok. Nagyon szeretem.

váratlan hajnali pillanat

4.33. Visszamegyek a buliba, hogy megtaláljam a barátaimat, és úgy döntök, elköszönök tőle. Átkígyózom az ugráló katonák közt, benézek a konyhába, de nincs ott, ezért hirtelen úgy döntök, mégis hazamegyek. Ahogy megfordulok, egy kéz elkapja a karomat. Ő az. Gondolkodás nélkül átkarolom a nyakát. Néhány pillanatig kapaszkodunk egymásba. Amikor elengedjük egymást, elmondom neki, hogy jó éjszakát akartam kívánni. Azt mondja, “Tudom. Láttalak.” És honnan tudta, hogy őt keresem? Mosolygunk. Ahogy elindulok, a kezeink kicsit elidőznek egymáson, az ujjaink összefonódnak és kapaszkodnak, amíg túl messze vagyok már ahhoz, hogy elérjék egymást.

Ez egy kedves, váratlan élmény. Még akkor is ha nincs folytatás.

Sokat írok férfiakról, és néha úgy érzem, csapongok. De lehet, hogy valójában az intimitásról írok egyfolytában. Még akkor is ha csak egy pillanatról van szó egy buliban, valakivel, akihez soha többé nem lehet közöm.

9 év

 

 

Megírtam négy verzióját ennek a bejegyzésnek, és mind a négyet ki is töröltem. Most nincsenek megfelelő szavak arra, amit érzek.

Csak ennyit tudok mondani:

Annyi mindenről szeretnék veled beszélgetni … !

Feljegyzések

• Tegnap éjjel négy dolgot láttam bele a hold mintáiba: egy kisnyulat, egy kopasz embert bajusszal, egy szigetet kishajóval, egy felhők felett lebegő ejtőernyőt
• Senki kibaszott engedélyére nincs szükségem ahhoz, hogy megbocsássak magamnak
• Akkor leszel magányos ha elszakadsz önmagadtól, és pánikolsz mint egy tömegben elveszett kisgyerek
• Fogadd el, hogy szükséged van dolgokra. Fogadd el, hogy erős személyiség vagy, hogy néha megőrülsz. Extrém vagy, rendetlen és fantasztikus
• Okok amik miatt értékes vagy: 1. Létezel
• Négy idegenre mosolyogtál rá ma, és szuper érzés volt
• Engedd el a nem neked való dolgokat
• Szeretek képeket nézni róla, mert eszembejut, mennyire nem vagyok belé szerelmes
• Az emberek, akik engem hagytak el, és nem fordítva, a legnagyobb tanáraim
• Néha az illatuk miatt szeretek bele férfiakba. Néha csak egy pillanatra.
• Mindannyiunknak egyenlő hatalmunk van egészen addig, amíg ennek tudatában vagyunk
• Nem azt vonzzuk be, amit akarunk, hanem amire a lelkünk szerint szükségünk van
• Annyira illemtudó vagyok, hogy akkor is más poharába öntök először vizet, ha az illető nincs az asztalnál
• Néha el fogod felejteni, mennyit érsz. Amikor rájössz, hogy elfelejtetted, jól nézd meg a téged körülvevőket. Amit irántuk érzel pontosan annak a tükörképe, amit magad iránt kéne érezz
• Vannak sms-ek, amikre nem kell válaszolni

legutóbb amikor

Legutóbb amikor feketék voltak a körmeim, épp nagyon elbasztam valamit, de közben reményt festettem, és nem láttam, hogy szabotázs árnyékolja a bőrömet.

Legutóbb amikor feketék voltak a körmeim, nem karmakként használtam őket.
Fogcsikorgató rúzs-törlők voltak és lepedő-gyűrő öklök.

Legutóbb amikor feketék voltak a körmeim, még volt hát, amit karmolhattak.
Rövidek voltak, pedánsak és kicsit töredezettek, túl fáradtak voltak támadni.

Legutóbb amikor feketék voltak a körmeim, eldugtam őket, nappali karmok,
és ezért, azt hiszem, tudom, hogy ezért nem világítanak most olyan fényesen.

00:51

A Facebook olyan dolgokra enged emlékezni, amik soha nem jutnának eszembe egyébként. Hat évvel ezelőtt ezen a napon egy sötét vetítőszobában üldögéltem a szerelmemmel és más nagyon közeli emberekkel, és nagy erőkkel dolgoztunk azon, hogy legyőzzünk egy vészesen közeledő határidőt. Nagyon szabadnak éreztem magam, és fogalmam sem volt arról, hogy a határidőn kívül életem azon szakaszának vége is vészesen közeledett.
Nem vágyom arra az időszakra egyáltalán. Nem is bánom, hogy volt, de egyáltalán nem szeretnék újra ott lenni. Ennyi idő után tudom kívülállóként nézni az akkori önmagamat és társaimat, és megértettem, mi volt az a beteges állapot, amitől annyian próbáltak óvni eleinte.

A hatalmas szabadsàgom valójában egy szűk ketrec volt. Persze abban a ketrecben kedvemre ugrálhattam, rúgkapálózhattam, az pedig benne volt a pakliban, hogy néha nekicsapòdjak a fém rácsoknak.

Ez az őrületes nagy csend százszor nagyobb szabadság, mint az a hangzavar és csillogó káosz, ami akkoriban körülvett.

…

Megint elmúlt éjfél. Avril Lavigne üvölt a telefonomból, tinikorom képei villannak fel a szemeim előtt miközben fertőtlenítem a mosogatógépet. Lejárt a mosógép, átpakolok a szárítógépbe. Kicsit kitakarítom a konyhát, a pultra már ráfért. Nahát, itt összegyűlt egy újabb adag mosás, beteszem azt is. 00:43.

Közben ír egy sms-t M, hogy majd reggel írjam meg egy bizonyos volt iskolatársunk nevét, mert nem jut eszébe. Azonnal válaszolok neki, tisztán emlékszem arra a lányra. Másodpercek múlva hív. “Megint nem alszol?! Mit csinálsz?” Elmondom neki. Mélyet sóhajt. Ismerem ezt a sóhajtást. Akkor szakad ki belőle, amikor a szeretteiért aggódik. Igazából csak ekkor esik le, hogy hetek óta nem alszom többet 3 óránál, nem érzek sem éhséget, sem fáradtságot, sem szomorúságot, sem boldogságot. Nem érzek semmit az égvilágon, csak azt, hogy borzalmasan kényelmetlenül létezem a világomban.

Volt egy tanárom, aki mindig azt mondogatta, hogy az akaratomnak le kell győznie a félelmeimet. Soha nem tudtam így működni. Nálam ez úgy néz ki, hogy ha félek tőle, akkor meg kell tennem. Ha félek a telefonbeszélgetéstől, tárcsáznom kell. Ha félek elküldeni az e-mailt, rá kell nyomnom a küldés gombra.

A lehető legőszintèbbnek és- kedvesebbnek kell lennem még akkor is amikor egyszerűbb lenne elsétálni, vagy csendben maradni. Mert az az igazság, hogy ha megteszem mindezeket, a dolgok meg fognak vàltozni. Ha megteszem őket, az életem előre fog haladni. Ezek a dolgok vezetnek a nagy jelentőséggel bíró pillanatokhoz.

És én most nagyon félek. Még nem tudom, mitől, de ki fogom deríteni. Kutya legyek ha hagyom, hogy a félelem miatt kisebb legyen az életem, mint amekkora lehetne.

Comme ci comme ça

Van valami egészen felemelő abban, amikor titkot őrzöl. Ha a sajátod, magadban mosolyogsz, mert tudsz valamit amit ők nem. Ha másé, megtisztelve érzed magad, hogy beavattak.

Reggelente általában fél7-kor érek a park széléhez, ahonnan indul a futótávom. A 30 és 40 perc közötti időben felébredek, kifutom magamból a szomorúságot, feltöltöm magam önbizalommal, és elhiszem, hogy szuper vagyok. Egyébként vajon másnál is úgy működik, hogy minden nap újra el kell hinnie egy kicsit?

Borzalmas ijedtségen vagyok-vagyunk túl. De ha ezt félreteszem, sírni támad kedvem a boldogságtól, mert olyan összefogást-összetartást tapasztaltam, amilyet nagyon régen. A barátság fájdalmasan csodálatos dolog, és nagyon nagyon kell vigyázni rá!

Furcsa mód elhitetem magammal és a körülöttem lévőkkel, hogy everything is a-OK, közben pedig január közepe óta itt ül a torkomon és a mellkasomon a jólismert fat lady, aki csak nyom nyom nyom és nyomaszt. A családunkat nem választhatjuk meg, csak arról dönthetünk, hol a határ.

Szegedi flashbackjeim vannak. Napok óta néha beugranak képek, helyszínek, események. Sosem tapasztaltam még ilyet.

Ijesztően sok kérdésem van, amiket soha senki nem fog megválaszolni, mert valószínűleg soha nem fogom őket megkérdezni.

Egy kicsit most kényelmetlen a bőröm. Minden hitem a tavaszban rejlik.

A hála

A hála nem egy olyan érzés, ami könnyen jelentkezik nálam. Az érzelmek nyelvén nem ez az alapértelmezett beállításom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tudom felfogni, hogy még sosem éreztem, hanem azt, hogy messzebbre kell nyúlnom érte, mint a többi érzelemért.

Azt olvastam valahol, hogy a társadalmunk sokkal többre értékeli az észt, mint az érzelmi intelligenciát, és hogy ez mennyire ártalmas felfogás. Azon gondolkozom, vajon hány nyelv van, és az összes nyelv közül mennyi az, ami a betűk és szavak univerzumán kívül esik.

Könnyen érzek örömöt. Könnyen elszégyellem magam. Sokszor van lelkiismeret-furdalásom. Rengetegszer érzek csodálatot, izgalmat, izgatottságot. De hálát nem. És azt hiszem, azért van ez így, mert az él a fejemben, hogy hálásak akkor vagyunk, amikor minden stabil, megingathatatlan. De az élet nagyjából soha nem stabil és megingathatatlan. Őszintén szólva, vágyom a haladásra. Így hát elkezdtem áthelyezni a gondolataimat a gyakorlatba. Nem írok listákat, hanem tudatosítom, hogy egyetlen kockavetésre vagyok a sráctól, aki a mellettem lévő sorban ül a vonaton. Egy kockavetés van az egészség és a betegség között, a munkahely és a munkanélküliség között, az élet és a halál közt. Egyetlenegy kockavetés választ el a nőtől, aki remegve, összeroskadva száll fel a metróra elmúló testével együtt. Tisztázzunk valamit: nem gondolom, hogy a sors és a szerencse felszabadít minket minden felelősség alól. Inkább csak azt gondolom, hogy bizonyos paraméterek csak úgy vannak. Nincs mindenbe beleszólásunk. Ellenben választhatunk, hogy ebben a bizonyos szabályrendszerben miként viselkedünk. Választhatjuk azt, hogy a nehézségeket és a szenvedést méltón és jósággal viseljük.

Lassan megtanulok hálásnak lenni a legrosszabb körülmények között is. Mert az én életem szerencsés. És ha erre gondolok, még akkor is amikor nehezemre esik a felszínen maradni, a hála egyszerűen kivirágzik előttem. Még amikor a rettegés és nyugtalanság uralkodnak is, megjelenik a mély csodálat és elégedettség. A táj nem egyenletes, az élet nem mozdulatlan. És ha erre a két dologra várnék, soha nem tudnám meg, milyen érzés hálásnak lenni. Ahogy azt sem tudnám, mit jelent embernek lenni, küzdeni, és továbbmenni.

egy nagy, közös oldal

Tegnap este már több, mint egy órája az ágyamban olvastam, amikor elkezdtem szorongani. A hétvége egy várva várt pihenő volt az esemény- és élménydús múlt hét után. Szakadt az eső, kopogott az ablakon, és hosszú ideje most először indokoltnak tűnt, hogy az égvilágon semmit ne csináljak. A hétfő viszont közeledett, és vele együtt láthatatlan elintézendő listák jelentek meg az agyam egy poros sarkában.

És hirtelen, ahogy ott feküdtem egy jó könyvvel a kezeim között, valami édeset kívántam. Cukrot. A baj csak az, hogy nem tartok itthon ilyesmit. Sem a hűtőben, sem a szekrényekben, sem eldugva az ágyam alatt. És mivel Andrással kb egy órával azelőtt folytattam egy elég hosszas párbeszédet az egészségről és a jóllétről, egy pillanatra megálltam, hogy megpróbáljam lekövetni az ösvényt, ami ennek a hirtelen kívánósságnak a gyökeréhez vezethet.

Különleges, kiváló napjaim voltak a múlt héten. Jelentőségteljesek, fontosak, és ha őszinte vagyok, ijesztőek. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a “nem tudom”, “nem értem” érzések közepette viszonylag nyugalomban létezzek. Úgyhogy amit valójában kívántam, az az volt, hogy egy pillanatra kiszálljak ezekből az érzésekből. Egy kis dopamin, az érzékszervek aktiválása. Nem volt itthon cukor, úgyhogy az ízlelőbimbóimat nem tudtam kielégíteni. Viszont a fürdőszobámban volt egy isteni arcpakolás, ami két másik érzékszervemnek tudott örömet okozni: érintés és szaglás. Nevetségesen hangzik, nem? Arcpakolás cukorka helyett? De működött. Elővettem az apró tégelyt, egy mogyorónyit összedörzsöltem az ujjaim között, és az arcomra kentem. A citromos, vaníliás illat, a puha érintés, a tisztaság érzése pedig végtelenül édes érzés volt. Elégedetten másztam vissza az ágyba.

Általában nem szeretem, amikor nem tudom, mi a következő lépés, most mégis furcsa mosollyal az arcomon veszem nyakamba a várost, a munkát, a teendőimet. Nem félek attól, amitől eddig nagyon, nem húzom a számat amiatt, ami eddig kikészített. Egy furcsa buborékban maradtam, ami a nagyon hosszúra nyúlt hazaúton sem pukkadt ki.

“Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon …”